A horvátországi Isztria-félsziget számos ókori építménnyel büszkélkedhet. Közülük nem egy erős földrengések nyomait viseli. A porecsi Eufrasius-székesegyház, mely mai formáját a hatodik században kapta, az 1440-es földrengésben sérült meg súlyosan. Főhajójának déli fala, valamint a déli mellékhajó leomlott; ezeket az eredeti román helyett gótikus stílusban építették újjá. A főhajót szegélyező tizennyolc márványoszlop sérüléseit mértük föl: az oszlopfők és oszloplábak sérülései nagyjából észak-déli erős rázkódás következtében jöttek létre. Az apszis és a főhajó északi fala elcsavarodott; ezt a 15. századi rekonstrukció során nem javították ki. A mai, hatodik századi székesegyház padlószintje 1,9 m-rel van a legelső, 4. századi mozaikpadló fölött. Ez utóbbi ma mindössze 0,3 m-rel haladja meg a dagály szintjét. Nem valószínű, hogy a közvetlenül a parton álló püspöki székesegyházat árvízveszélyes helyre építettek volna – véleményünk szerint maga a partvidék süllyedt meg az építés óta. Ez a süllyedés a 4. és a 6. századi templom építése közé datálhatná azokat a régóta ismert, elmerült tengeri színlőket, melyek Trieszt és Zára között mintegy 240 x 80 km-es területen szegélyezik az Adria partjait. A pólai (Pula) diadalív (épült Kr.e. 29-27) rongálódása – ellentétben az amfiteátrum épségével – helyi talajrezonanciára enged következtetni. Ezeket az újonnan felismert jelentős földrengéseket fel kell venni a horvát szeizmikus katalógusba. A továbbiakban szükséges lesz a horvátországi földrengésveszélyes területek rendszerét egy isztriai zónával kiegészíteni.